Delírium

Fejlődik hát hippre-hoppra az emberszerű, a darwinizált technokrata világ, bele a mind nagyobb embertelenségbe, s eközben az eleve sokszínűvé formált, milliárd alakú népáradatból, a legnemtelenebb és legmohóbb ösztönnel megvert korcs mutáns, megteremti magának az alja barom balgát, meg annak felsőbbrendű féktelen urát s nyáj bírta ravasz pásztorát. Merthogy e beteg világban az öntudatra ébredt sánta entitás – önmaga valóságának konstatálására és erősítésére – egyedi habitusától függő mértékben és módon –, valaminő hatalomra tör. E természetellenes mentalitás aztán, történelmi léptékkel, rövid távon a legéletképesebbnek tűnő, ámde eldegenerált példányt, idővel olyan túlhatalommal látta el, mellyel más, lelkiismerettel bíró, mértéktartó, ám a saját normáihoz igazodó, jóhiszemű vagy hiszékeny személyt, teljesen maga alá tepert. Csakhogy a Természet nem ismer mértéktelenséget, csupán együtthangzó kiegyensúlyozottságot. A mohót viszont a gyakori hiányból fakadó létvesztés félelme szülte, ezért eltorzult látása elvétette a Mértéket meg a Korlátot. Vagyis a Kozmosz egy elembertelenedett nyamvadéka, aki akarva-akaratlan, önnön alkotója ellen tőr. S ez akkor ölti legfélelmetesebb formáját, mint majd látni fogjuk, mikor egész csoportokat vagy népeket ural el. Ekképp e nagy fejlődésben, oly veszett farkas idő éledt, ahol mohó kétlábú ordasok evolválódtak e tarka színre, átírni eredendő emberi lényed, igazi Ember-séged. Fejlődnöd kellene hát magadnak is menten, hogy felérj a Mintához, a halálra fejlett, csúcsragadozó Etalonhoz! A csali immár adott! A többi a Te dolgod! S vagy kivárod a sorod, akár átnyúlva életek hoszszú folyványán, vélt Sorsod némán tűrve, amíg szép lassan fel nem fejlődsz... Vagy könyökölj ki magadnak mihamarabb mindent, tudást, vagyont s hatalmat, hogy Te magad legyél az irigyelt Etalon! Csakhogy az Orsód is már rég, mind nagyobb hévvel, e beteg világszellem hunytató eszméje pergeti. Fonala rendre bolyhul, ellenségek szabják, nyesik, kaszatolják kedvük szerint, s becsét feledve, hasgatod magad is, hadd szálladjon. Talán erős szó kéne, csípős, ostoros, özönnel, mi felkapja fejed, s behatolni képes belső lényegedhez, hogy meglásd végre e nagy fejlődésben, a rád osztott nímand jelentéktelen szerepét, s az ellened irányuló galád cselvetést, a köréd fonódó gonosz hálót, a vesztedre játszó, való világban zajló, végromlásodra törő, nagy ármányt, melyben titkos körök bomlott agya már jó ideje csak azon fondorog, miképp tudna Téged, s minden jóravaló földlakót, végérvényesen egy olyan szellemi és erkölcsi hanyatlásba taszajtani, miáltal oly rabszolgává igázhatna le, aki még a saját láncait sem lesz képes felismerni. Egy varázstükör kéne, mutatni a kétségtelent, mely képes felrázni eredendő önmagad, s láttatni a belső Önvalód, isteni lényed, s az igazi földi rendeltetésed, hogy lásd és megértsd, voltaképpen ki is vagy Te, s mi itt a tényleges jussod, e sárgolyóvá piszkolt csodálatos színpadon, melyre egykor – céllal – felhívattál. Felhívattál gyönyörrel, s fogantál gyönyörben, gyönyörre! Ezt jól megjegyezd! Mégis az ellened törő maszkos emberlárvák hitvány csőcselék csődületében csengetett sima szó, a csalító önfénnyel közösen, oly erővel vakított el, hogy balhited tévburkában tengve még azt sem érezted, fokról-fokra mindinkább eltárgyiasult emberi személyed, s végül egy eszközzé, egy feleslegesen beszélő szerszámmá tétettél, akit már minden mohó és gaz pondró, egyvégtében használ, csak önmaga nem! Olybá lettél, mint a nyomorult anorexiás, akit a kizökkentett érzékei a vesztébe csalják. E művi delír volt gátja annak is, hogy eljusson Hozzád minden figyelmező, óvó szó. S köztük is kivált a legvészterhesebb, a hamissá kikiáltott, világuralmi terveket szövögető Szergej Nyíl bölcsei – száz évnél is régibb – erőszakon és megtévesztésen alapuló hatalmi taktikája, mely szerint a rossz az egyetlen eszköz, amivel a cél elérhető. Ezért nem szabad felhagyni a megvesztegetéssel, csalással és árulással. “A politikában érteni kell mások gyengeségeinek habozás nélküli kihasználásához, ha ezáltal behódolást és mások feletti uralmat biztosítunk magunknak. A mi államunknak, amely a békés hódítás útját követi, megvan a joga ahhoz, hogy a háború borzalmait kevésbé feltűnő és kielégítőbb halálos ítéletekkel helyettesítse, melyek szükségesek annak a terroruralomnak fenntartásához, amely vak engedelmességet követel. Az irgalmatlan szigor a legerősebb hatalmi eszköz az államban. Nemcsak a haszon kedvéért, hanem a kötelesség nevében, a győzelem kedvéért is ragaszkodnunk kell az erőszak és megtévesztés programjához...” E művi delír gátolt meg abban is, hogy meghalld az igazi bennfentes, a titkos körökhöz tartozó angol szocialista teoretikus, Bertrand Russell halkított hangját is, aki úgy hatvan évvel ezelőtt azt közölte a világgal, hogy a táplálkozás, az oltások és más intézkedések együttesen már nagyon fiatal korban olyan karaktert hoznak létre, amilyet a hatóságok épp kívánatosnak tartanak, s miáltal a hatalom minden komoly kritizálása pszichológiailag lehetetlenné válik. Ezért nem hallottál a kutatóorvos filozófus és rózsakeresztes nagymester, Swinburne Clymerről sem, aki – gondosan eltüntetett könyvében – már majd hatvan éve figyelmeztet arra, hogy vannak bizonyos módszerek és eszközök, amelyekkel oly könnyedén lehet megváltoztatni az ember tulajdonságait, mint az állatokét. S e saját jogait és kiváltságait védelmező, harcos természetű lényt – azt, aki szabad emberként nagy dolgokat vitt végbe, s még nagyobbakra lenne képes, ha nem avatkoznak be cselekedeteibe – fogják átalakítani egy olyan szerzetté, aki sem önmagát, sem a családját, sem az országát nem lesz hajlandó megvédeni a rabszolgaságtól. S ha tudod, képzeld csak el, ahogy fokozatosan elveszíted emberséged, az elméd erejét és tisztaságát, amely így képtelenné tesz az önálló gondolkodásra és megtervezni jövőbeni józan cselekedeteidet. Ellenállásod annyira legyengül, hogy nem leszel ura önmagadnak. Annál inkább prédája mások parancsának. Egy idióta robottá válsz, egy zombivá, egy élő halottá, önmagad szomorú tragédiájává. E gondolat egyébként annyira nem új keletű, hogy már nyolcvan éve a Gulágon is alkalmazták, amikor is egy kémiai vegyülettel, a fluoriddal tartották féken a foglyokat, hogy azok ne lázadozzanak! S ma, magad vagy erre az eleven példa, aki épp ezért azt sem látja, hogy a világ lassan megtelik az eltompult, a lezüllesztett, az élvhajhász és bármire rászedhető, a butaság magasiskoláját bemutató, felfelé oktondian jámbor, de lefelé vagy oldalt olykor erőszakos szelepét kiengedő, emberi roncsok sokaságával. Az ember végleges és teljes körű leigázásának valóságát egy ilyen végtelenül hamis közegben, egy fél- vagy egészen holttá tett szereplőnek persze nem könnyű kimutatni, sőt, szinte lehetetlen. Mert hiszen épp úgy van itt minden megkomponálva, hogy elsőre, ne legyen nyilvánvaló az. Csupán akkor, amikor már beteljesült. Ezért is cél, a teljeskörű zsibbasztás, a destruálás és romlottság, mivel a rothasztott nem érzi a rothadás szagát, az eltompított érzékelése a behatás mértékével fékezett, emiatt nem képes kifogástalanul konstatálni az objektív valóságot, s ha netán felmutatják neki, képtelen befogadni azt. Így helyetted most a világban, valójában bolyong egy árny, mint egy szél fújta száraz falevél, mit kény s kedv sodor tova, el, a Semmibe. Vagy tehát, mivé tétettél, egy vakon hívő, hibátlanul súlytalanított senki, akit a hinni pille pelyhe nem terhelt, hát játszva bírtad, mozdulnod sem kellett érte, bár veszted ágyazta, mégis ő volt legfőbb várad s látszat menedéked. Könnyen lelted, hisz öledbe hullatták már rég, hogy ne kelljen erőlködnöd, s attól félned, hogy javítni világod s önmagad, cselekvésre serkentő önálló gondolatok ébrednek fel belső kincsesbányádból. Emiatt, hát szeretted. Ő pedig oly andalítva vitt magával, hogy csak Álomország partjainál ébredtél új álmodba, ahol bár minden szép és jó lehet, de semmi sem valódi, semmi sem bizonyosság, mivel ott minden csak a hit haláláig létezik. Te mégis hittél, mert ringatott a ravasz szóözön, s mert hinni akartad, mit beléd sulykoltak Új Isteneid, hogy itt minden érted van, volt, s lesz, míg világ a világ! Így persze semmit sem kellett tenned, csak élvezni a feltétlen hited. A hit halála, a teremtő okoskodás! Az eleven szemlélet, a dolgok megismerése, a tudás, a tettvágy s a cselekvés eluralkodása, ami jelzi a felébredést. Felébredést az elhitt illúziók birodalmából, a való világba. Csakhogy ez ma már mind nagyobb fájdalommal is jár, ezért a rideg valóságot a rest messziről elkerüli, mert neki jobb ma egy hitbeli jólét, mint holnap izzadságból egy igazi. E hitbéli jólét ugyan halált érlel, talán már holnap, neki is, de a hívő ennek tényét nem bírhatja, sőt, ő lenne az első csahos, ki egy nagyot mordulna emiatt. Hívése fényévekre viszi a valóságtól, ezért az értelem, őt sosem érheti el. Jobb tehát neki inkább aludni, hagyni a dolgokat, hadd folyjanak nélküle, az ő medrében, hozzá, másokkal. Nem emelni eléjük gátat, mert az értelmet, gondolkodást, cselekvést és erőfeszítést kíván, s talán olykor kálváriát. Emiatt ragályos az alvás, meg a vakság! Ám a nem tudni semmiről, idillinek gondolt állapota – önmagában, és elvonatkoztatva is – maga a halál, a pusztulás meg a pusztítás, és annak elfogadása, amit viszont ember nem követhet, mert ezzel maga is egy alattomos gyilkossá aljasodik. Így végtére is, egy abnormális világban, élő holtként létezel, aki valamikor s valahol elvesztette eredeti önmagát, elhagyta józan ösztönét, s az iránymutató érzetét, a teremtő gondolatát, meg az őt támogató emlékezetét, s aki fura álomkórságában választott gazdáitól – a magáéból – még csak enni sem kér. S ha olykor nagy röffel elé vetnek a sajátjából neki netán valamit, még arra is rest, hogy megnézze: miért adtak neki abból zabálni. Ám annál inkább tapsol és nyalja gazdái, saját vérén hízott terpedő ülepét! S mivel nincsenek már új Szpartakuszok és Dózsák, akik megálljt parancsolnának e betegagyú fertelemnek, a világ vélt urai, látszólag, mind jobban arathatják elvetett magjaik ideális gyümölcseit. Jómagam pedig csupán annyit tehetek, hogy innen a távolból – színleg csépelve Téged – Feléd kiálltom, mit belőlem ama fájdalom felszakajt, mely elveszített párodként látja alámerülésed földi poklodba. S így, talán még magamnak is visszaszerezhetlek, mivel én, még ma is repülnék Hozzád, s szállnék Veled, mint egykoron, szíves örömest! Mert mit ér a lég, ha törött a szárny, mely repülni képtelen? Egykori rendhagyó mátkád és mai szomorú özvegyed, ezért most megfújja mandulavirágos szókürtjét, hogy meghalld végre egészen sajátos nekrológját, hogy újra repülhess! S ezt még akkor is megteszem, ha voxfüzéremet csak az üres lég nyeli el.

(Csokalyi Fényes Csobán, 2014)